Online vs offline

2009. január 28

A GMail blogján bejelentették, hogy kísérleti formában már lehet offline módon használni a GMail webes felületét: a gépünkre cache-ként letöltődik az összes tartalom, és ha épp van internethozzáférésünk, a GMail szinrkonizálja a cache-t a Google-nél tárolt adatokkal.

Úgy tűnik, közelebb van a használható cloud computing, mint gondoltam volna. Hiszen szép dolog a cloud meg a web OS, de ha egyszer még egy EU-s ország fővárosában sincs mindenütt wifi lefedettség, akkor nem sok hasznát vesszük. A sokmilliós felhasználótáborral rendelkező GMailen viszont élesben lehet tesztelni, hogy is kell kiépíteni egy ilyen rendszert. Fontos lépés ez.

A GMail blog bejegyzése


Megint a jóslatok…

2008. július 31

Közeledik az új iPodokat igérő szeptember és a megszokott MacBook-frissítés hónapja, a november. Hangosodnak a pletykák, készülnek az amatőr látványtervek arról, milyen is lesz az Apple következő generációs hordozható számítógépe. Egyesek új gépcsaládra számítanak. Egy Mac-es ügyekben rendkívül tájékozott barátom egyesen azt mondja (természetesen nem hivatalos információk alapján, hanem a saját megérzéseire hagyatkozva), hogy öregedő iBookját a következő MacBook-frissítés után cseréli le, méghozzá a teljesen megújult, érintőképernyős modellre.

Kétségtelen tény, hogy az iPhone első hivatalos említése körüli időszak óta minden az érintőképernyőkről és gesztusvezérlésről szól. A Microsoft, a Google és sok más fejlesztő is igyekszik megtaláni a saját megoldásait.

Az elmúlt év másik hozadéka a kis energiafogyasztású, minilaptopokba és nettopokba (vajon van erre jobb szó?) szánt processzorok megjelenése. Az Intel Atom, a VIA Nano és az AMD Geode meglódította a geekek fantáziáját. Ráadásul az Apple felvásárolta a PA Semi processzortervező céget, akik a PPC alapú PWR processzoraikkal kerültek be a hírekbe.

A spekuláicók tehát elkezdődtek – tablet, érintőképernyős óriási-iPhone, MacBook érintőképernyős trackpaddel…

Mégis úgy érzem, hogy sokan csalódni fognak. Kétségtelen, hogy az új harvderekelemekből szinte bármit össze lehet már rakni. Apró méretben is majdhogynem teljes laptop-teljesítményt kapunk.

De felmerül két kérdés: praktikus-e maga a forma, és milyen szoftver fut a gépen?

A jelenlegi laptopok alakja kiforrottnak mondható: állítható szögű kijelző, teljes méretű billentyűzet. Összecsukva jól szállítható, kinyitva pedig asztalon, ágyon, ölben is használható.

Ott van persze az iPhone, de az a készülék a zsebre vágható mérete miatt könnyen szállítható és egy kézzel is kezelhető.

Vegyünk egy 9″ érintőképernyővel felszerelt táblagépet. Táskában szállítom, mert a zsebemben nem fér el. Állva nem tudom használni, mert két kézzel kell tartani. Asztalra téve nem kényelmes, mert sík felületet kapok. Szükség lesz egy speciális Mac OS X verzióra is, hiszen az iPhone egyablakos, widget és task manager nélküli operációs rendszere alkalmatlan erre. A “nagy” Leopard viszont túlságosan erőforrás-igényes, és nem alkalmas az ujjal történő multi-touch vezérlésre.

Mire jó egy ilyen gép? iPodot és telefont nem pótol, hiszen túl nagy. Videókat, képeket nézegetni, netezni, emailezni, chatelni talán alkalmas, bár itt már felmerül, hogy a huzamosabb használathoz szükség van egy fizikai billentyűzetre. Komolyabb programok futtatására viszont már nem alkalmas, hiszen a vezérlés nem megoldott és a képernyő nem elég nagy.

Egy MacBook méretű gépbe a trackpad helyére képernyőt építeni merész ötletnek tűnik. A trackpad és az egér lényege, hogy vakon, csak a képernyőt nézve használhatom őket. A képernyőn látható objektumokat manipulálhatom vele. A rendszer meglepően hatékony, mert pontos és relatíve hosszú távon sem fárasztó.

Az érintőképernyő előnye pedig az, hogy direkt módon dolgozhatok a képernyőn lévő anyagokkal. Rárajzolhatok, matematikai képleteket írhatok fel, már-már fizikai kontaktussal húzhatom arréb az objektumokat. A hátránya, hogy több fizikai mozgással jár, ezért fárasztó, illetve különféle feladatokra más-más megoldás kell: rajzolni stylusszal lehet, manipulálni jobb ujjal. Gépelésre egyik megoldás sem ideális, mert nincs taktilis visszacsatolás.

E két megoldás hibridjét alkotó érintőképernyő-trackpadnek több a rossz tulajdonsága, mint a jó: nem látom jól a teljes képernyőfelületet rajta, nem direkt módon használom, ám mégis rá kell néznem, tehát a figyelmemet leköti.

Őszintén szólva szkeptikus vagyok az új form factorokkal kapcsolatban. Az az érzésem, hogy amíg TFT képernyőket használunk a megjelenítésre, és billentyűzettel gépelünk be szöveget, addig nem lehet nagyon messzire evezni a hagyománys laptoptól, feltéve, ha univerzális gépről beszélünk. Olyan céleszközöknél, mint az iPod, ahol csak egy bizonyos használat jellemző, vagy olyan hordozható eszközöknél, mint az iPhone, ahol a zsebrevághatóságnak minden alá kell rendelni, helyes az érintőképernyő vagy clickwheel használata.

Egy laptopon azonban számos olyan kérdést vet fel, amire még talán az Apple-nek sincsenek kész válaszai.


A WWDC esete Hópárduccal

2008. június 9

Npaok óta az a pletyka tartja izgalomban a mac-es blogoszférát, hogy az idei WWDC-n bemutatandó, Snow Leopard kódnévre hallgató új Mac OS X verzió már nem fut PowerPC alapú gépeken. További pletykák: 100 százalék Cocoa lesz, amivel az Apple példát statuál a fejlesztőknek; teljesen 64 bites lesz. Volt, aki azt mondta, hogy a 32 bites Intel Core Solo és Core Duo gépeken el sem indul majd…

Aztán még: nem lesznek benne új fejlesztések, csupán stabilabb és biztonságosabb lesz. (Hogyan? Mitől? MIért ne lehetne a Leopard is az?)

Furcsa ezekkel a kérdésekkel zsonglőrködni. Miután óriási (bár elkerülhetetlen) munka lenne újraírni a Findert és az összes többi rendszeralkalmazást, csodálkoznék, ha ezt csak úgy bejelentenék, 8 hónappal a Leopard bemutatása után. A 64  bit ugyancsak irreális követelménynek tűnik. A PPC-rendszerek végleges elhagyása pedig… semmiképpen sem szimpatikus lépés, de valahol érthető. Ha belegondolunk, hogy a Leopard 2001-ig visszamenőleg támogatta a gépeket, az új verzió pedig 2006-os gépeket is hátrahagyna, nem tűnik hihetőnek a dolog. És a PowerMac Quad?

Másfelől az Apple mindig előre néz, és sosem hátra. A Microsoft áldás/átok kompatibilitási törekvéseiből megtanulhatja mindenki, milyen rettenetes technológiai problémákkal jár mindenkinek a kedvében járni.

Nekem mégis egy köztes megoldás tetszene a legjobban: a Snow Leopard egy külön fork lenne, ami az OS X iPhone és az OS X Leopard között foglal helyet. Érintőképernyőre optimalizálták, de ablakokat kezel, és gazdagabb programokat lehet rajta futtatni.

Ebben az esetben nyilván nem kellene PPC támogatást beletenni a rendszerbe, hiszen amúgy is csak új hardveren futna az OS. A Carbont és a 32 bitet is ki lehetne dobni, mert teljesen új programokat kellene rá amúgy is fejleszteni, ahogy az iPhone-re is új programok készülnek, nulláról.

Írom mindezt annak ellenére, hogy kétségeim vannak azzal kapcsolatban, bemutat-e az Apple valamilyen átmeneti méretű, 5-7-9″ érintőképernyős tabletet. Nem tűnik praktikusnak. Megoldás egy olyan problémára, ami nincs.

De ki tudja. Körülbelül 11 óra múlva minden kiderül…


Mit málló kőre nem bízol…

2008. Május 31

Sven-S. Porst azon elmélkedik, mi lesz a rengeteg energiával felépített adatbázisok sorsa. Vajon harminc év múlva meg tudjuk nyitni a ma készített fájljainkat? Biztonságban vannak az adataink?

A papír alapú információról tudjuk, hogy évszázadokig megmarad, bár ehhez megfelelő körülmények kellenek, és a másolatok száma behatárolt. Az eletronikusan tárolt információ technikai értelemben szabadon másolható (bár valójában nem tudjuk, hol és hány példányban tárolják), de csak géppel olvasható, így kérdéses, meddig tudunk hozzáférni. Különösen, ha jogvédett, zárt formátumról van szó.

Sven a felezési idő fogalmát vezeti be a szoftverre és az információra: ez az a pont, amikor az adatok megmentése már egyszerűen nem érné meg a befektetett energiát. Inkább megírják, beviszik még egyszer, lemondanak róla, vagy egyszerűen csak elfeledkeznek arról, hogy valaha is létezett az a fájl…

http://earthlingsoft.net/ssp/blog/2008/05/virtual


“Design is how it works.”

2008. Május 25

Bár a Daring Fireball linkelte a napokban, nem tudom megállni, hogy ne helyezzem itt is el ezt a csodálatos beszámolót a TapeDeck nevű hangrögzítő program elkészítéséről.

The Road to TapeDeck 1.0

Alapvetően idegenkedem azoktól a szoftverektől és weboldalaktól, amelyek egy valós használati tárgy vagy épület metaforáját akarják kisajátítani. Általában túl sok a felesleges grafikus elem, nehéz eldönteni, mire lehet rákattintani és mire nem, nonstandard widgeteket használnak, a fájlkezelés sokszor csak félig megoldott, és így tovább. Szóval a fejlesztőt és a felhasználót egyaránt könnyen tévútra viszi az ilyesmi.

A TapeDeck nem ilyen. Itt egy jól ismert és kiforrott koncepciót helyeztek el a képernyőre: egy régi kazettás magnót és egy kis fiókot. A TapeDeck egyetlen dologra jó, de arra nagyon. Felvételeket lehet vele készíteni, melyeket egy-egy kazetta szimbolizál, melynek a felirata és a színe választható. Ennyi. Kiválóan alkalmas pl. dalok vázlatának rögzítéséhez, énektémák feldünnyögéséhez, és nyilván ezer más dologhoz is, hiszen pillanatok alatt el lehet kezdeni a felvételt, nem kell a mentéssel bajlódni, amit meg rögzítettünk, könnyen vissza is kereshetjük.

A legszebb ötlet az egészben, hogy csodálatos CoverFlow albumborítókat generál a program, amin jól olvasható a feliratunk.

Maga a blogesszé pedig annak a kiváló példája, hogy egy igazán jó program tervezése a grafikus felület megtervezésével kezdődik. A “megírjuk a kódot és majd rárakunk valami GUI wrappert” módszerrel egyszerűen képtelenség ilyen pofonegyszerű és zseniális alkalmazásokat csinálni.



Ars Technica

2008. Május 17

Kedvenc techportálomat, mondhatni az egyetlen techportált, amit olvasni szoktam, megvette a Condé Nast. Így van, az Ars Technica többé nem egy kis, független társaságé. A hivatalos bejelentés hétfőn esedékes, a de Wired (maga is a CN publikációja) már megerősítette a hírt.

Remélem, a Wired-hez szakmai értelemben nem lesz semmi közük, mert az ott garázdálkodó Leander Kahney nem azt a színvonalat produkálja, amit az Ars-tól megszoktam. Az Ars-on a cikkek 90 százaléka tényleg kiváló, egyedül Jacqui Cheng nagyszájúskodása tenyérbemászó talán. De a többiek – Jon “Hannibal” Stokes, Nate Anderson, Clint Ecker, az ex-TUAWos David Chartier, Ben Kuchera és persze a kíméletlenül vicces Charles Jade… Nagyszerű közösséget hoztak létre. A fórumaik a leginformatívabbak Apple-témában, nem véletlenül járnak oda a fejlesztők is az indie-ktől egészen a Microsoft Mac BU Schwiebjéig.

Az alapítóknak gratulálok, 25 millió dollár elég kellemes kezdete lehet valami újnak a számukra. De mégis remélem, hogy a szerkesztők és a szerzők mind a helyükön maradnak, és a független, szókimondó, őszinte stílus továbbra is az Ars Technica sajátja marad. Hajrá.

A hír megerősítése: 
http://blog.wired.com/business/2008/05/its-true-cond-n.html

 

2008/05/26: A főszerkesztő kijelentette, hogy nem változtatnak a bevált csapaton és recepten. Nagyszerű.


Fón

2008. Május 16

Szóval a szolgáltatók sorra jelentik be, mely országokban lesz nemsokára kapható az iPhone. Örvendetes módon több, régiónkbeli ország is iPhone-országgá lesz. Ettől nem fáj jobban, bár kevésbé sem, hogy Magyarországgal kapcsolatban nem történt ilyen bejelentés. Valamikor 2008-ban a hazai T-Mobile vezetője tett egy olyan kijelentést, hogy 2010 előtt nem kívánnak ezzel foglalkozni, mivel a mobil szélessávot a magyar előfizetők a számítógépükön akarják használni — na igen, hiszen a telefonokkal nincs túl sok értelme netezni, a levelezést leszámítva. Pedig az iPhone pont a telefonos böngészést teszi pofonegyszerűvé és élvezetessé. Miért is változna ez addig, míg nincs iPhone? Különösen, hogy a metróban és a lapokban mind-mind számítógépekkel hirdetik a mobil szélessáv előnyeit. Vajon valóban ennyire különbözünk mind osztrák, mind román szomszédainktól?

Mindegy, egyelőre úgy tűnik, hogy a T-re nem számíthatunk iPhone-ügyben. Hogy a Vodafone miért nem ugrott erre rá (illetve ránk), azt ugyancsak nem értem, persze nem is látok bele.

De mégis fájó hülyeség ez. A jelenlegi Nokia 3310-es telefonomat kb. 1-2 év múlva szerettem volna egy iPhone-ra lecserélni. Nem egy seftesre, hanem egy gyárira, amire azonnal felrakhatom a legújabb gyári firmware-t. Ez a projekt azonban bizonytalan időre eltolódott.


Mitől Apple az Apple?

2008. Május 8

David Weiss blogját mindezidáig elfelejtettem berakni az oldalsó sávba, pedig mióta David kilépett a Microsoft Mac Business Unitjából, nagyon őszinte és tartalmas hozzászólásokat ír a MS és az Apple kapcsán.

Érdemes visszaolvasni a régebbi bejegyzéseit is, de most a “kész termék vagy platform” kérdéskört feszegető írását linkelem be. Arról ír, hogy míg a Microsoft platformokban gondolkodik, az Apple minden platformot és API-t egy konkrét termékkel vezet be, ami valóban értékes, újszerű és izgalmas egyben. Aztán azt mondják: itt az API, mi is ezt használtuk, csináljatok valami még jobbat!

http://davidweiss.blogspot.com/2008/04/by-example.html

 


Asztal versus kanapé

2008. Április 30

(Tegnap éjjel megálmodtam, miről fog szólni a következő bejegyzés, de azóta elfelejtettem, mi volt az.)

Nemrégiben két közelebbi ismerősöm is laptopot vásárolt. G., aki programozással keresi a kenyerét, egy új, 17 inches erőgépet vett régebbi, egymagos gépe helyett, mert nem csak vimben írja a kódot, hanem matematikai modelleket is számoltat a géppel, adott esetben heteken keresztül. N. pedig megvette élete első laptopját, egy aprócska 12 inches, szélesvásznú gépet. Kb. akkora, mint egy iBook G4 12″, de ránézésre kisebbnek tűnik a szélesvásznú képernyőhöz alkalmazkodó arányok miatt.

Egyikük sem Macet vett, és egyikük sem szereti az új gépet. A relációanalízissel azonban még várjunk.

G. külső billentyűzettel használja gépét, és azt írja nekem, legszívesebben asztali gépet használna, mert külső billentyűzettel értelmét veszti a laptop, sőt, kényelmetlen, mert nincs elég magasan a monitor. Amúgy nem hurcolássza a gépet, csak végszükség esetén.

N. a trackpadot találja kényelmetlennek, és eleve nem érti, miért jobb laptopot használni, mint asztali gépet. A laptophoz nem lehet odaülni. Otthon a laptopon nincs internet, az asztali gépen van. A laptop számára leginkább egy könnyen hordozható írógép, amit el tud vinni a könyvtárba, hogy jegyzetelhessen vele.

Végül itt vagyok én, az ellenpélda, a “couch computing”, tehát a kanapén/ágyban/konyhában/mindenütt gépezés apostola. Először nem értettem, miért nem kattantak rá erre ők is.

Aztán az a szomorú megfigyelésem támadt, hogy az Apple-ön és talán az IBM/Lenovo-n kívül más laptoptervező cégek alig fordítanak figyelmet arra, hogy jó billentyűzetet és jó trackpadet csináljanak.

A HP, Fujitsu és többi laptopon vacak, kisméretű tapilap van, a gép széléhez igazítva, netán aszimmetrikusan elhelyezve, miniatűr gombokkal. Képtelenség kényelmesen használni. Nehéz vele irányítani a kurzort, a csuklót kifacsarva kell tartani hozzá. Mindenképpen külső egér kell, ahhoz viszont unos untalan el kell hagyni a billentyűzet közelségét. A Windows egérmutató-kezelése sem tűnik ideálisnak: trackpaddel használva vagy túlérzékennyé válik, vagy túl sok mozdulat szükséges a nyilacska mozgatásához. 

A billentyűzetek pedig… N. kis gépén, noha a 12″-es gép szélessége engedné, nem teljes méretű billentyűzetgombokat használnak. A kurzorgombok elvékonyítottak. De akkor is bezsúfolt érzésem támad, ha gépelni kell rajta. Minta minden gomb egy picit kisebb lenne a megszokottnál.

A másik a taktilitás: noha a szóban forgó gép üzleti laptopnak van mondva, vacak, olcsó hatást keltenek lenyomás közben a gombok. Maga a műanyag is gyengének tűnik. A normál használatra szánt gépeken pedig kifejezetten botrányos keyboardokat szoktam látni: a billentyűzet egyik negyede lehajlik, ha gépelünk rajta, bizonytalan a nyomáspont, szivacsos a billentyűút, csúnyán vannak feliratozva a gombok.

Egyszerűen nem értem, miért fordítanak ilyen kevés energiát ennek a két Human Interface Device-nak a tisztességes megtervezésére. Hiszen fizikailag ezekkel vezéreljük a gépet! A képernyő mellett ez a két eszköz a legfontosabb kapcsolat a gép és a felhasználó között. Ha ezek rosszak, rögtön az elején megmérgezik a számítógép használatát.

És bizony ennek ára van: ismerőseim példáján látszik, hogy nem szívesen nyúlnak a laptophoz, mert kényelmetlennek találják a használatát. Először nem értettem, hiszen egy iBookon vagy egy MacBookon a trackpad nagy, kényelmes, egyszerű használni a kattintást, görgetést, a billentyűzetet pedig gyorsan meg lehet szokni és ki lehet ismerni. Ettől támad az a benyomása az embernek, hogy jó használni a gépet. Teljes mértékben képesek helyettesíteni egy tisztességes külső billentyűzetet és egy egeret a laptopon lévő eszközökkel. Aki nem próbálta, nem használta, annak képtelenség ezt elmagyarázni, mert a laptop szóval annyira egybeforrt ez a fajta kényelmetlenség, a rossz ergonómia, hogy az ember nem fogja fel: lehet másmilyen is egy hordozható számítógép.

Pedig lehet másmilyen is…

 


Pletykák, pletykák…

2008. Április 20

Az egyik, április közepén megtartott Aperture 2 bemutatón a magyar képviselet munkatársa elmondta, hogy nemsokára itthonról is lehet rendelni iPhoto-ban és Aperture-ban összeállított, Apple-féle fotóalbumokat. A partner már megvan, folynak a próbanyomások.

Lett volna pár kérdésem:  naptár, üdvözlőlap is lesz? Ugyanúgy lehet megrendelni, mint Amerikában vagy Ausztriában, azaz a szoftverből átjutok a webes fizetési oldalra? Sajnos az illető még az előadás vége előtt elment, így válaszokkal nem szolgálhatok én sem.

Nagyon örülök ennek a lépésnek. Ideje volt. Ha lesz naptár, biztosan rendelek majd a családtagoknak.

Az iTunes Store valószínűleg nagyobb falat lesz. Vajon tényleg 2010-ben jön az Apple, ahogy a pletykák állítják?